Versek, amelyek a törékenyt próbálják megtartani. Prózák a mindennapok repedéseiről. Színházi írások, ahol a nézőtér és az élet összeér.
Válogatott szövegek – a publikált és készülő kötetekből, ciklusokból.
Volt, hogy a föld megtartott, de nem engedett felállni…
Volt, hogy a föld megtartott, de nem engedett felállni. Hónapokig éltem a por magasságában, a lábak árnyékában. Aztán egyszer megmozdult bennem valami, mint jég alatt a víz, és már nem volt kérdés, hogy fel kell állni. A levegő kemény volt, az út hosszú, a térdem alatt régi zúzódások lüktettek. De mentem. Mert van, ami nem engedi, hogy ott maradj, ahol elestél.
Fázó fény ül a háztetők felett, egymásba simul a pára és a csend…
December Fázó fény ül a háztetők felett, egymásba simul a pára és a csend. A város lassan, mintha álmot lelne, fehérrel vonja be a lélegzetet. Minden kicsit törékenyebb ilyenkor: a csönd, a kéz, a hajnali felhő, a szó, amit nem mondtál ki még, és a remény, hogy mindent lehet újra. December úgy jön, mint a megtisztulás: nagy, hideg víz a fáradt szíveken, árnyékok hullnak le a napokról, s az ember érzi: halkul a teher. A csillagok is közelebb hajolnak, mintha tudnák, hogy most kell a fény: a belső, lassú, mécses-lobbanás, amit a szív őriz, nem a szemed. És ahogy este a hóra lépsz, megreccsen a világ régi kérge, s alóla halkan, szinte félve szól valami új, valami tiszta élet. December nem kér sokat tőlünk — csak engedni, hogy legyen még idő megállni, nézni, hinni csendesen, hogy bármi fájt is: folytatható.
„ne vedd már olyan halálosan komolyan, / épp elég lesz a halál…”
ne vedd már olyan halálosan komolyan, épp elég lesz a halál, majd ha beáll, megáll, mint busz a megállóban, felszállsz, nem kérsz jegyet, nem is kell, egyenes járat. addig viszont játszani kéne, gumicsizmában tócsát taposni, szégyentelenül röhögni egy porszívó hangján, megszagolni a reggeli kakaót, megszeretni a buszsofőrt is, aki rád csukja az ajtót. élni kéne, nem nagy szavakkal, kicsikkel, amik beesnek a zsebedbe, mint a morzsa, a kavics, a kimoshatatlan folt a pólón, ami emlék egy nevetésről. mert úgyis vége lesz, de addig a kertet be lehet járni mezítláb, meg lehet köszönni a napnak, hogy kel, a holdnak, hogy marad, és ha senki sem látja, meg lehet puszilni a világot, mint egy pitypangfejet, halkan, hogy szétszálljon, és örüljön, hogy van, aki élni mer.
Ma lassabban ébred a világ…
Advent első vasárnapja Ma lassabban ébred a világ. A fény még reszket a házak peremén, mintha nem tudná, megérkezhet-e a rohanásba, amelyből ritkán engedünk. De bent a szobában megpihen egy pillanat: a gyertya kanóca fölé hajol a csend, és vár. Nem sürget, nem követel, csak halkan helyet kér magának a nap nyugtalan szívében. Mikor fellobban az első láng, valami apró, meleg tudás ébred: hogy lehet kezdeni újra, lehet puhábban, tisztábban élni, s a fény – ha engedjük – be tud szivárogni a legsűrűbb árnyba is. Advent ma még csak egy lélegzet: egy halk „itt vagyok”, egy kéz, ami megáll a kilincs fölött, és nem siet tovább. Mintha ez a vasárnap megtanítaná a szívünket emlékezni arra, amit év közben elfelejtett: hogy az ember akkor találja meg a fényt, amikor meg meri gyújtani a sajátját.
ágakon csend ül…
első hó ágakon csend ül fehér ujjak tartják a hideg eget nyom sincs, csak pelyhek az erdő lélegzete lassan fehérré válik
Istenhez nem tudok szólni…
Árva-ima Istenhez nem tudok szólni, csak ahhoz a csendhez, amely két kar közé férne. ha van benned hely, fogadj el úgy, ahogy egy kert fogadja a szelet: nem kérdi, honnan jössz, csak megtartja a mozdulatod. adj nekem gyökeret, ha nem is földbe, csak emberi szavakba, hogy legyen, amihez kötődöm. és ha nem tudsz választ adni, legyen elég az is, hogy hallgatsz velem együtt.
megpróbálom: kinyitom az ablakot…
fénypróba megpróbálom: kinyitom az ablakot. nem félek. ha bejön a zaj, a város nem kérdez, csak zúg, mint egy hatalmas, megbocsátó tüdő. az élet nem lesz szelíd, de most először nem is várom el tőle.
az emlékek nem időrendben élnek…
Emlékek rendje az emlékek nem időrendben élnek. nem lehet őket dobozba rakni, nem lehet színezni, vagy elnevezni őket. néha a kenyér illata visszahoz egy hangot, amit évek óta nem hallottam. néha egy árnyék a falon úgy néz rám, mintha tudna rólam mindent. vannak, amiket elfelejtettem, de ők nem felejtettek el engem. visszajönnek álmokban, vagy egy pillanatra, amikor senki nem figyel. már nem akarok kitörölni semmit. az emlékek is testek, csak áttetszőek. ha hagyom őket lélegezni, nem fájnak annyira. néha érzem: ahogy öregszem, ők is csendesebbek lesznek. nem mennek el, csak megtanulnak velem maradni.
Vannak dalok, amikből kabátot varr magának a lélek. A Sajnálom nekem ilyen volt.
A múltam úgy áll rajtam, mint egy rosszul varrt kabát. Belül szúr, kívül idegen, és mindenki azt mondja, hogy jól áll. Megtanultam bocsánatot kérni akkor is, amikor nem én voltam a tettes. A számban keserű íz, mintha minden szó mérgezett pohárból jönne. Próbáltam futni, de a levegő itt is tele volt füsttel, a vágány zsákutca, a vonat, ami jött, pont belém tolatott. Megadom magam. Térdre rogyok, de nem dőlök el. A padló hidege átfut rajtam, de mégis megtart, mint a talaj, amit százszor átkoztam, és mégis mindig visszavett. És minden reggel újra felveszem ezt a foltozott kabátot, mert nélküle fáznék, és mert valahogy ebben a hidegben még a sajnálom is melegen tart. A múltam úgy áll rajtam, mint egy rosszul varrt kabát. Belül szúr, kívül idegen, és mindenki azt mondja, hogy jól áll.
szeretem én ezt a földet… de az emberek — hát az emberek…
itthon szeretem én ezt a földet ahol a hajnal nem csörömpöl be betonba fagyva ahol a szél is magyarul fúj s az égre írt felhőknek is ismerem a nevét szeretem én ezt a földet de az emberek— hát az emberek olyanok hogyha túl sokáig nézed őket összeugrik a gyomrod mert itt mindenki a másik kezéből enné ki a falatot a másik zsebéből kaparná ki az aprót a másik padjáról lökne le ha épp úgy esik a nap itt nem kérdezik meg hogy vagy csak ha utána elmondhatják hogy ők bezzeg rosszabbul itt nem segítik fel a botlást csak lesik, mikor esel arcra itt nem néznek rád de mindig néznek nem hallanak de mindig hallgatóznak nem keresnek csak keresztbe tesznek szeretem én ezt a földet de néha jobb lenne úgy szeretni hogy közben ne kelljen itt élni
Még egyszer a Dunát látni hajnalban, olajzöld ernyő alatt kávét kérni…
Buruli Anita Bakancslista álruhában Még egyszer a Dunát látni hajnalban, ahogy a víz alján megrezdül a Nap, s a parton a biciklisek halk, végtelen menete szálldos, mint a madarak. Olajzöld ernyő alatt kávét kérni, valahol, ahol a nyelvet értem, de csak félig. Nem fontos, hogy Párizs vagy Pozsony, csak legyen egy kutya a teraszon. Elásni valamit, ami nem halott. Egy törött bögrét, egy szakadt pólót, a füzetet, amibe tízévesen rajzoltam egy házat, és aláírtam: „itt fogok élni, ha nagy leszek.” Nem sírni közben, csak kicsit hátralépni, mintha a föld jobban értene az emlékekhez, mint én. Egyedül sétálni az esőben, éppen hogy nem ázni át, érezni, ahogy a kabát anyagán átlóg valami nyirkos világ. Megtanulni egy régi szót, amit már senki sem mond: mint “kótyagos” vagy “pöntyögés”, és kimondani valakinek, aki érti. Kifesteni a plafont indigókék csillagokkal, csak úgy, hogy lássam, milyen az ég belülről – mintha a világ fordulna ki, s én maradnék a tengelyén, kicsit ferde árnyék. S végül, csak egyszer: egy padra ülni, csendben, valakivel, aki nem kérdez, nem szól, csak ott van – és tudni, hogy ez már a világ teteje.
Írások előadásokról, ahol a nézőtér nem néma, csak csendben próbál érteni.
Nem tudom, sírtam-e már ennyit színházban. Nem tudom, mikor éreztem utoljára, hogy a színpadon történtek úgy húznak magukkal, mint egy erőszakos sodrás…
Tovább az íráshoz →Bent, a színpadon már a nagybőgő komor, mély hangjai szólnak, ahogy belépünk. A zene lassan betölti a teret, mintha a falak is levegőért kapkodnának…
Tovább az íráshoz →Az elején nevettem, de ez a nevetés olyan volt, mint a vihar előtti csend. Mintha valami közeledne, amit nem fogok tudni elkerülni…
Tovább az íráshoz →
fotó: Stage in London Ltd
Kálloy Molnár Péter emlékére
Most lassan leteszem a mondatokat.
Úgy, ahogy az ember leteszi a kabátját
az ajtóban: nem végleg,
csak megpihenni hagyja.
A hangom még ott kering egy ideig
a terekben, ahol dolgoztam,
a színpad rései között,
a félhomályban, ahol mindig
kicsit könnyebb volt hinni abban,
hogy az ember több annál,
amit el tud mondani magáról.
Nincs nagy bejelentés.
Csak annyi, hogy most
elcsendesedik körülöttem a világ.
Nem fáj, nem sürget,
csak hív egy másik ritmus,
egy lassabb lélegzet.
Az emlékek megmaradnak nektek —
minden elrontott próbám,
minden megtalált poénom,
minden szerep, amiben
kicsit én is otthon voltam.
Nevessetek rajtuk,
ha tudtok.
Úgy jó. Úgy marad meg belőlem,
ami fontos volt.
És ha egyszer eszetekbe jutok,
ne a végét nézzétek,
hanem azt a mozdulatot,
ahogy megpróbáltam élni:
tétova humorral,
kicsit féloldalas mosollyal,
de mindig úgy,
hogy jusson hely másoknak is
a fényből.
Most megyek.
Nem messzire, csak odébb.
Ahol már nem szerep a létezés,
csak egyszerű jelenlét.
Őrizzetek úgy,
hogy közben továbbmentek.
A többit bízzátok rám —
én már tudom az utat.
Két verseskötet, amelyek a mindennapok rezdülései és a belső tájak felé nyitnak ablakot.
Író, költő és színházi néző, aki abban hisz, hogy a történetek nemcsak szórakoztatnak, hanem segítenek túlélni. Verseimben gyakran tér vissza a test, az emlékezet, a gyász és az újrakezdés témája, színházi írásaimban pedig a független társulatok munkáját próbálom közel hozni azokhoz, akiknek fontos, hogy még legyen tér az érzékeny, nehéz történeteknek is.
Írói oldalamon további szövegeket, részleteket és folyamatban lévő munkákat is megosztok:
Facebook – Buruli Anita írói oldal
Ha szeretnél kapcsolatba lépni velem felolvasás, beszélgetés, színházi együttműködés, vagy csak egy visszajelzés kapcsán:
